Tegnap délután eljött annak az ideje, hogy megfürdessem a Lisát. Igazából csak a pelenkáját akartam kicserélni az ovi után, de mikor megláttam, hogy tele van homokkal, inkább a fürdés mellett döntöttem a törlőkendővel való törölgetés helyett. A sztoriban az az érdekes, hogy ez már a harmadik fürdése volt a héten, ami körülbelül megegyezik azzal, mint ahányszor az elmúlt hónapban összesen megfürdették.

Lisa tegnap fél délután a hátizsákjával a hátán mászkált a lakásban. Egyszer csak elindult fel az emeletre, hogy ő most megkeresi a Dénest.

Néhány perccel később: Lisa a telefonommal játszott, de valamiért el akartam tőle kérni egy pillanatra.
Én: Lisa, kérem a telefonomat.
Lisa: Nem, mert ez a Dénesé.
Én: Dénesnek van saját telefonja.
Lisa: (rámutat az ágyan heverő nadrágomra). Ez a Dénesé.
Én: Nem. Dénesnek van saját nadrágja.
Lisa: (most a pulcsimra mutat). Ez a Dénesé.
Én: Nem. Dénesnek van saját pulóvere. 
Lisa: (az ágyra mutat). Ez az Andi ágya. A Dénesnek van saját ágya.

És miközben ezt írtam -

Lisa: "Ich möchte ein bisschen gucken."
Én: "Was möchtest du gucken?"
Lisa: "Der Dénes!"

Fogalmam sincs, honnan veszi elő mindig a Dénest. :)
 

Különösebben nem számítottam rá, hogy csinálunk vasárnap valamit, ezért némileg meglepett, mikor reggel bekopogott Zehra a szobámba, hogy van-e kedvem velük menni Frankfurtba, az állatkertbe. Jah, és vonattal megyünk. - mondta. Vonattal? Frankfurtba? Hát hogyne lenne! :)
Gyorsan összekaptam magam, és már indultunk is az állomásra. Nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi történhetett, hogy vonattal megyünk, és nem autóval. Azzal indokolták a döntést, hogy Lisa még nem ült vonaton, és Frankfurtban nagyon drága a parkolás, és nem is lehet az állatkert mellett megállni, így tulajdonképpen olcsóbb vonattal menni.
A vonaton meg is jegyezte Zehra Lisának, hogy jól nézd meg apádat, mert többször úgyse látod önszántából vonatra ülni. Déja vu :)
Lisának nagyon tetszett a vonatozás, azóta is arról beszél, meg legóból is vonatot építünk minden nap, és alig várja, hogy újra vonattal utazhasson. :)

Az állatkert nem volt olyan nagy szám. Igazából össze sem lehet hasonlítani a pestivel. Az valahogy sokkal interaktívabb; nekem ez hiányzott a legjobban. Amivel több volt, hogy volt egy pár éjszakai állat, de ott nem lehetett fényképezni, így ezt nem tudom megmutatni. A zsiráfok édesek voltak, főleg a "kicsike". A kertet viszonylag hamar körbejártuk, így gyalog indultunk vissza a pályaudvarra, ami kb 5 megállóra volt metróval egyszeri átszállással.

Útközben megnéztük az újonnan nyílt plázát, végigsétáltunk a helyi Andrássy úton (nem azért, mert szép, hanem mert csak olyan dolgokat árulnak, amit ember nem tud kifizetni), és a piros lámpás negyeden (ház). Meg akarták nekem mutatni az Operaházat (Alter Oper Frankfurt), de az éppen renoválás alatt volt. A pályaudvartól nem messze még fényképeztem néhány felhőkarcolót, de ezek nem voltak olyan nagyok (1, 2, 3, 4).

A Limburgba menő vonatot körülbelül kettő perccel késtük le, így még volt  majdnem egy óránk az állomáson a következő indulásáig. Zehráék addig be akartak menni a Mc Donald's-ba. Mivel amúgy sem akartam semmit kérni, szóltam, hogy addig megnézném a párizsi vonatot, amíg kajálnak. Csak az ajtóból néztem be, ezért tükröződöm vissza a  TGV másodosztályának ablakán. :) Egy pár perc volt még a vonat indulásáig, és nem akartam véletlenül Párizsba menni jegy nékül.

Mire leszálltam a vonatról Zehráék már vártak, mert annyian voltak a mekiben, hogy pár perc után elunták a sorbanállást. Így a Burger Kingben ettünk. :S

Mivel a Regionalbahn-t lekéstük, S-Bahn-Vectus kombinációval utaztunk haza. Előbbi a dortmundi S-Bahn-hoz képest igencsak kultúrált volt, és a városból kiérve már nem is volt rajta rajtunk kívül más. Niedernhausenben szálltunk át a limburgi vonatra. Ami már korábban is feltűnt, hogy itt nem kell várni (5-10-20-n) percet a csatlakozásra, hanem a következő vonat azonnal továbbindul. Persze ehhez az kell, hogy a vonatok ne késsenek. Alapvetően nem is késnek, habár Zehrának mások a tapasztalatai.
Októberben Dénes vonata 15 perccel korábban ért Frankfurtba, mint kellett volna neki a menetrend szerint. Erre mondta Zehra, hogy ő ilyet még Németországban nem látott.

Ott hagytam abba, hogy szombat délután gofrit sütöttünk. Így utólag meglehetősen vicces volt. Kezdetben kiesett a kezemből a fiók, amiből a sütőport akartam kivenni. Az volt a baj, hogy ez a fiók csak olyan álfiók, és nem tartja meg semmi, ha kihúzod. Szóval ismét győzött a gravitáció, és minden a földre borult (ez úgy tudott megtörténni, hogy semmilyen zacskót nem csuknak vissza vagy zárnak be). Sebaj, felporszívóztam, el van intézve.
Következő lépésként Zehra elővette a habverőt, majd mondta Lisának, hogy ne ijedjen meg tőle. Ezt egészen addig nem tudtam mire vélni, még be nem kapcsolta. Szegény kislány simán halálra rémült, és próbált olyan távol menni, ameddig csak lehet, persze hatalmas ordítás kíséretében. (Azóta is mondogatja, hogy nem kell félni, ha anya gofrit süt...)
Utoljára még Zehra is szerencsétlenkedett egy sort, mert előbb emelte ki a habverőt a tésztából, minthogy kikapcsolta volna.  (Nekem erről a Szilvi csokipudingja a plafonon című történet jutott eszembe...)

A gofri egyébként finom volt. :)

  Én: Lisa, wer ist dein Freund?
Lisa: Der Dénes ist mein Freund!

:)

Tegnap megint überelfoglalt voltam. Lisa remekül szolgáltatta a plusz munkát. :)
Reggel annak rendje szerint elmentünk az óvodába, majd amíg ő ott volt, én a Szilvivel matekoztam. Mikor érte mentem, az óvónéni vigyorogva fogadott, hogy ma volt az első alkalom, hogy nem sírt nála a Lisa. Mondom szuper.
Persze már régóta tudom, hogy nem jó előjel, ha az óvodában jól viselkedik. Mert akkor itthon tombolja ki magát. Leültettem ebédelni, majd megkértem, hogy az alátétet legyen szíves nem kirántani a tányér alól (ezt alapesetben nem csinálja). Aztán a sokadik kérés emmár kissé erőteljesebb volt. Mikor kimentem a konyhába, már senki nem volt a közelében, aki bármiben is meggátolhatta volna, így szépen le is rántotta a gyümölcslével teli poharat az asztalról.
A folytatást mindenkinek a saját fantáziájára bízom. Mikor Zehra hazajött neki sem engedtem, hogy Lisa ma Kindertojást kapjon. A vacsinál egyébként folytatta a műsort, ma pedig egészen negyed ötig aludt (mármint reggel). Mi meg csak kóválygunk Zehrával a lakásban, mert tök fáradtak vagyunk miatta. Remélem ma éjszaka azért egy kicsit többet alszik.

A mai napot egyébként itthon töltjük. Ha már így alakult, gondoltam, főzök valami ehetőt. A gyümölcslevesre esett a választásom. Az első kisebb problémába akkor ütköztem, mikor meg akartam nézni (vagy kérdezni), hogy van-e itthon szegfűszeg. Igenám, de őszintén, ki tudja, hogy van a szegfűszeg németül. Kértem Lisától papírt és színesceruzát, rajzoltam egyet, és megkérdeztem Zehrát, hogy mi ez. A rajzzal meg a  szótárból kiszedett szegfűszeg szavakkal együtt már meg tudta mondani, hogy milyen néven kell ezt a boltban keresni (tehát itthon nem volt). Egyébként Nelke, csak hogy ti is okosodjatok. :)

Ezután elmentem a boltba, és vettem még pár dolgot a leveshez. Sokadszorra is felismertem, hogy itt nem fogom megkapni azokat a dolgokat, mint otthon, így egy újfajta gyümölcslevest kell kikésérleteznem.
Végső soron így nézett ki: főztem almát, fahéjjal, szegfűszeggel, citrommal,  megvártam, míg felforr, majd hozzáöntöttem egy konzerv vegyes gyümölcsöt, málnaszörpöt, és kb. fél deci tejjel kevert vanília pudingport. Végülis egész finom lett (az itteni kajához képest, pedig ganz lecker :)), de igazi véleményt majd csak akkor tudok mondani, ha kihűlt.

Amit viccesnek találtam, hogy a boltban egy sima csomag vaníliapudig 5 - azaz öt - centbe került. Biztos, ami biztos alapon azért Oetkert vettem 55 centért.

Délután Zehra gofrit fog sütni Lisával. Már nagyon fenem rá a fogam. :)
Jah, ha már kaja. A tegnapi vacsi elég érdekes volt, hogy mást ne mondjak. Először azt hittem, hogy tejszínben főzött nudlit eszünk, de Zehra felvilágosított, hogy ebben nincs tejszín, ez sajt. Szóval sajtban főtt nudli volt, összefőzve párolt répával és brokkolival. A szaga nagyon brutális volt, az íze kevésbé, de a jóval nem igazán volt köszönőviszonyban. Mondtam is nekik, hogy nekem igazából az a fura, hogy a nudlit alapvetően édesen esszük, nem pedig ilyesmi formában.
De mindegy, most annyi levest főztem, hogy azon egy hétig tuti elvagyok. Ők meg úgysem esznek gyümölcsöt.
 

Arra gondoltam, hogyha semmi érdekes nem történik, akkor Lisa vicces beszólásait fogom írogatni. Bár meg kell, hogy jegyezzem, hogy ma extra sok dolgom volt (mármint ahhoz képest, mint eddig). Reggel nekem kellett megetetnem a nyuszikat (na jó, a kaja már ki volt készítve nekik), és még a mosogatógépből is kipakoltam. Ja, és matekoztam két órát a Szilvivel.

Múlt hétre elkészültek az ovis csoportképek. Nagyjából mindenki szomorú vagy buta arcot vág rajta. Kérdeztem Lisát, hogy miért ilyen szomorú a képen. "Mert nem kaptam több Kinder tojást" - mondta. :)

A másik vicces sztori: öltözködés. Ez reggel úgy néz ki, hogy először leveszem a pizsomáját, a zoknikat és a body-t. Utóbbi levétele után hétfőn elkezdett kötözködni velem, hogy márpedig a hasát is vegyem le. Persze hiába magyaráztam, hogy azt nem lehet levenni. Végül az erősebb győz elvén ráhagytam, és ráadtam a tiszta ruhákat.
Folytatás ma reggel: pizsi levesz, body levesz. Lisa a hasára mutat: "Das lassen wir an." (ezt fent hagyjuk ~ nem vesszük le). :)
 

Ma semmittevős napot tartottam. A többiek a nagymamához mentek (aki az 'O' betűs helyen lakik), én meg inkább itthon maradtam. Rendet raktam a szobámban, mert már kezdett eluralkodni a káosz. Interneteztem, németeztem, meg kiraktam a puzzle tetejét, szóval tényleg semmi extra.
Thomas már itthon van, Zehra meg Lisa még elmentek valahova. Már lassan kezdek aggódni miattuk. Főleg, hogy addig vacsi sem lesz. Ma még csak egy kis müzlit ettem délben. A nagymamához emiatt se láttam volna értelmét elmenni; biztos ma is lebeszélték arról, hogy főzzön valamit. :)
 

A mai nap egész izgalmas volt. :) 

Reggel elmentünk Wiesbadenbe, hogy Thomas nyugodtan tudjon otthon Windows 7-et telepíteni. (Megjegyezném, hogy fél ötkor, mikor hazaértünk, majdhogynem visszaküldött minket, merthogy még nem fejezte be...) Wiesbadenben elsősorban a "kreatív vásár" miatt mentünk. A kiállítócsarnokba lépve végeláthatatlan embertömeg és a pénztárnál kígyózó sor fogadott. Vigyáztam Lisára, míg Zehra beállt a sorba. Szegénykém kissé nehezen bírta.
Miután sikerült jegyet venni, próbáltunk beljebb menni, de ez az előcsarnokban lévő sor miatt kicsit nehezen ment. Aztán egyszer csak bejutottunk. :)

A kreatív vásárban ilyen csináld magad dolgokat árultak. Főként varrós cuccok voltak, patchwork takarók (állati jól néztek ki) - ezekhez lehetett mindenféle kis négyzet anyagdarabot venni, ami tök hasznos, mert nem kell megvenned egy métert -, LCD kijelzős, érintőképernyős, magától hópelyhet varró varrógépek, gombok, fonalak, cipzárak, stb. Aztán voltak még karácsonyi dolgok, nyomdák, gyertyák, mindenféle, amit az ember csak el tud képzelni. Láttam egy csomó új dolgot is, amit magyar kreatív boltban még nem. Sajnálom, hogy nem vittem fényképezőgépet, mert némelyik dolog tényleg hihetetlenül szép volt. Persze ezeknek meg is kérték az árát (kötött sapka akciósan 25€). Lisa szerencsére egész jól bírta a strapát.
Miután körbenéztünk megebédeltünk (lasagnét ettem), majd vettem pár sütiformát. Brúnót csak Dénes miatt. :)

A vásár után még sétáltunk a városban egy kicsit, meg shoppingoltunk (cipőbolt, játékbolt, könyvesbolt)- mondván időnk, mint a tenger, és Thomsanak teljes nyugalomra van szüksége a Windows telepítéshez.

Este Thomas odajött hozzám, és mondta, hogy ma kínaiba szeretnének menni. Először azt hittem, hogy azért mondja ilyen kérdő hagsúllyal, mert vigyáznom kellene addig a Lisára. De mint kiderült, mindannyian ott eszünk, és tudták, hogy én nem rajongok érte. Bár megígérték, hogy nem kell kutyát meg macskát ennem. Ez is valami. :)

Utólag el kell ismernem, hogy az egyik legkellemesebb csalódásom volt a kínai étterem. Külsejében cseppet sem emlékeztettt az Egry József utca - Karinthy sarkon található kínaira, ez ugyanis roppant fényűzően volt berendezve. Másrészt a kajálás önkiszolgáló volt (13 euróért annyit eszel svédasztalról, amennyit akarsz). Utólag sajnálom, hogy nem voltam igazán éhes, és nem bírtam 13 eurónyit enni, kb. csak négyet. :D Első körben sült krumplit ettem sült sajttal (anya; keverd össze a rántott sajtot a sajtgolyóval, akkor kapod ezt - szóval lényegében rántott sajt golyó alakban, fura ízű sült krumplival). Aztán még egy tányér vegyes gyümölcsöt (olyasmit, mint amit Franciaországban is), hozzá barackkal, végül mindegyik fagyiból egy kicsit - a zöldnek nem tudom milyen íze volt.

Mondtam a szülőknek is, hogyha előbb tudom, hogy itt ilyen kultúrált a kínai, nem tiltakozom. Az étvágyam csak akkor ment el, mikor elmesélték, hogy a nagypapa - aki a német fociválogatott buszsofőrje, így részt vett a koreai vb-n - Koreában kutyalevet ivott (nem vicc), mert azt árultak a stadionban.

Az étteremből kifelé menet még megnéztük a bejárat melletti "tóban" úszkáló halakat. Lisa látta, hogy Thomassal mindketten a víz fölé tartottuk a kezünket, hogy odajöjjenek a halak, amik nagyjából 20 centisek voltak, színesek és a harcsára hasonlítottak leginkább a bajszuk miatt. Aztán Thomas kifordult, hogy kimenjen az ajtón, mire Lisa is belemárotta az ujját a vízbe. Persze a hal rögtön ráharapott. A folytatatást gondolom nem kell ecsetelnem. :) Aztán elmagyaráztam neki, hogy a halacska csak éhes volt, és azt hitte, hogy kaja vagy, mire abbahagyta a sírást. De legalább szerzett egy újabb élményt, amit mesélhet az óvodában. :)
 

Szombat este még utoljára megkérdezte Zehra, hogy akarok-e menni vasárnap a Kirmesre. Erről már többször is beszélgettünk, de alapvetően nem értettem a lényegét. Mondta, hogy Fest, meg hogy Umzug. A Fest (= ünnep)-et már Dortmundban megtanultam, hogy nem a karácsonyt meg a húsvétot jelenti, hanem hogy kiraknak a térre két sörpadot meg egy perecárust. De ezt az Umzug (=költözködés)-sel nem igazán tudtam összehozni.
Hogy mégse maradjak tudtalan, neki is elmondtam a Kirmessel való problémámat, és hogy igazán kíváncsi vagyok, hogy jön össze a Fest az Umzuggal. Rövid időn belül megvilágosodtam, miszerint az Umzug második jelentése a felvonulás. Hát igen, az ünnepi felvonulásnak máris több értelme van, mint az ünnepi költözködésnek. :D

Ezen előzmények után elmentem vasárnap délután Zehrával és Lisával a Kirmesre, ami valójában egy május elsejei búcsú volt. Búcsú, mert volt dodgem, körhinta meg céllövölde, május elseje pedig a felvonulás miatt. Ez úgy nézett ki, hogy végigvonultunk a városon egy fúvószekart követve. A menetet egy tűzoltóautó kísérte, amiről először azt hittem, hogy a műsor része. Aztán mikor már a kelleténél több tűzoltót láttam, rákérdeztem, hogy mit keresnek itt. Kiderült, hogy errefelé a forgalmat is ők irányítják, nem pedig a rendőrök. Ez kicsit fura volt.
A május elseji jelleget tükrözték még a városban felállított karácsonyfák is. Szinte minden sarkon volt egy ilyen a lámpaoszropra, közlekedési táblára, csatornára felhúzva.
 

A felvonulás után az óvodások kaptak körhinta kuponokat. Kérdeztem, hogy ült-e már a Lisa körhintán, csakhogy tudjam, hogy mire számítsunk. Mondta Zehra, hogy egyszer már próbálkoztak, de azt végigüvöltötte. De most hátha jobb lesz, mert vannak ilyen kétszemélyes "kocsik", ahova beülhetnek közösen Jonával. (Jona Lisa ovistársa, az anyukája a Zehránál táncol). A tervbe azonban hiba csúszott, mert Jona sehogysem akart felülni a körhintára. Így az csak a Lisával indult el. Csináltam egy előtte-utána képet, amiből látszik, hogy mikor elindult a dolog nagyon megijedt, sírásra görbült a szája, de fél kör után már igencsak tetszett neki. A menet végén pedig a második kupont is felhasználtuk, ki sem akart szállni. (Aztán még hétfőn is ment hat kört ovi után :))

A körhintázás után bementünk a helyi művelődési házba (Bürgerhaus), ahol kulturáltan le lehette ülni beszélgetni, sütizni. Egy gyümölcstorta és egy túróslepény-szerű sütit ettem. A hangsúly a "szerű"-n van. :) De azért finom volt.

Vasárnap óta semmi extra nem volt. Ma délután lesz a barkácsolás az oviban, ahol lámpásokat készítenek Szent Márton napjára. Ha jól sejtem, az is valami felvonulásos ünnep lesz, csak sötétben.

Amúgy ma nem vagyok túl jól. Nem tudom, hogy csináltam, de elfeküdtem a hátam, és rettentően fáj, ha megmozdulok. :S

Csütörtök este szólt Zehra, hogy holnap sem tudunk németezni. Helyette Fanciaországba megyünk. "Gondolom nem bánod" - mondta. Ami azt illeti, annyira nem bántam. :) Utazásunk célja az volt, hogy Thomas családjával találkozzunk, akik szintén Franciaországban vakációztak, és eltöltsünk velük egy közös vacsorát. Hogy miért jobb egy vacsorát egy idegen országban, 300 km-re innen összehozni, mint átmenni néha hozzájuk a szomszéd vársoba, azt ne kérdezzétek.
Péntek este indultunk Savernbe. Az éttermet - ami eme kastály mellett volt - kicsit nehezen találtuk meg, ugyanis a szülők nem tudtak megegyezni abban, hogy hol menjünk ki az előtte található körforgalomból. Így Európai vakációt játszottunk, és mentünk három-négy kört körbe-körbe. Vicces volt. :) (A kastélyból egyébként csak ennyit láttunk, mert elég gyéren volt kivilágítva.)
Meglepetésemre az éttermi felszolgálók tök jól beszéltek németül. Német nyelvű étlapot is kaptunk, ami szerintem webfordítással készült, mert egy szót sem értettem belőle. A sonkát és a salátát ki tudtam venni a francia szövegből, de nem feltétlenül azt akartam enni. Így Zehrára bíztam, hogy rendeljen nekem valamit. Igazából az étlapról ők is csak azokat a kajákat ismerték fel, amit már ettek korábban is. Végül valami gombócos dolgot kaptam. Csokoládébarna szószban volt négy húsgomból (Thomas azt mondta malac arc), és négy másik gombóc köret gyanánt, amire azt mondták, hogy tészta, de tuti nem az volt. Igazából semmihez sem tudtam hasonlítani az ízét. A német kajáknál annyival volt jobb, hogy a dolognak határozottan volt valami íze, mégha nem is tudom megmondani milyen. :)
Az étteremben összesen kilencen voltunk: Thomas apukája, Lisa négyes számú nagymamája, Thomas testvérei (17 és 15 évesek), az idősebb lánynak a barátja, és mi négyen.

Vacsora után a molsheimi szállodába mentünk, ami szerintem nagyon rendben volt. Csak Lisának felejtettek el pótágyat tenni a szobába, így ők hárman kevésbé fértek el. Én viszont nagyon jól aludtam. :) A reggeli svédasztalos volt. Felfaltam az összes még meglévő bagettet, aztán még annyi gyümölcsöt, ami belém fért. Ki kellett használni az alkalmat. :) Mondtam is Zehrának, hogy a legjobban az tetszik Franciaországban, hogy végre ehetek kenyér ízű kenyeret.
Reggeli után kijelentkeztünk a szállodából, és elmentünk Strasbourgba. A legtöbb idő természetesen itt is a parkolóhely kereséssel ment el. Zehra egy idő után belátta, hogy a belvárosi utcákon esélytelen bárhol is megállni, így kénytelen volt lemenni egy parkolóházba, ahol végülis Thomasnak sikerült beparkolni (tény, hogy a felfestett parkolóhelyek Smartokra vagy kispolskikra voltak optimalizálva).

Strasbourg egészen biztosan Amszterdamra hasonlít. Legalábbis közlekedés tekintetében. Annyi bringás volt, mint nálunk a Critical Masson. Autóval szinte mozdulni sem lehettet, mert minden irányból bringások tömkelege cikázott. Hasonlóan a gyalogosövezetekbeni sétálóutcákhoz. Az utcákban fürtökben lógtak a bringák a tárolókban és környékén. Persze mindenki Peugeot-val jár. Aki nem, az meg Decathlon biciklivel. Ami meglepett, hogy a biciklik többséges Abus U-lakattal volt lezárva, de minimum olyannal, mint az enyém. Ebből arra következtettem, hogy valószínűleg itt is sok bringát lopnak (loptak?) el. Az ember ugyanis sosem mászkál jókedvéből tízezres, egykilós lakattal.
Az egyirányú utcákban mindenhol visszairányú kerékpársáv volt felfestve, a kiemelések pedig zöld színűek voltak. Üdítően hatott. Ami általánosságban furcsa volt, hogy több városban is láttam olyat, hogy a kerékpársáv nem az út két szélén ment, hanem középen, a két forgalmi sáv között (erről sajnos nem csináltam képet, pedig érdemes lenne kielemezni).

Strasbourgban igazából csak végigsétáltunk a belváros pár utcáján. Míg a szülők megittak egy kávét, én bementem a helye Notre-Dame-ba, hamár egyszer itt vagyok. Két óra körül indultunk vissza Limburgba, mert este még be kellett vásárolni. Vicces volt, hogy amíg nem voltunk otthon, Thomas bekamerázta a nyuszikat. Bár elég elképzelhetetlennek tartom, hogy végig is néz 24 óra felvételt arról, hogy a nyuszik ülnek és alszanak. :)

- Lisa, szeretnél egy öcsikét?

- Nem, inkább egy gumicukrot kérek.

:)

A mostani hétvége után is bőven akad mesélnivalóm. De mivel nem akarok nagyon hosszú bejegyzéseket írni, kezdem két régebbi történettel.
Először is: a kesztyű problémát egyelőre a báránnyal hidaltuk át. Ez most így valószínűleg viccesen hangzik, de a kép magáért beszél. A bari cső testébe Lisa bele tudja dugni a két kezét, és az melegíti. Aztán az egészet a nyakába akasztjuk. Jópofa dolog, és rengeteg idő spórolható vele. :)
A másik sztori már elég régi, de mindig elfelejtem leírni. Azt hiszem, sikerült asszimilálódnom, ami azért elég meglepő, mert többek között nem igazán öltözködöm úgy, mint a németek. Mikor először voltam egyedül a városban odajött hozzám egy csaj, és megkérdezte, hogy honnan indul a busz Linterbe. Nem akartam neki azt mondani, hogy én is pont ezt keresem vagy fél órája... Mondtam, hogy szerintem ez lesz az a megálló. Múlt héten az óvodából hazafelé jövet egy autó állt meg mellettünk. A benne ülő néni azt hiszem a Rebhuhnweg-et kereste. Mondam neki, hogy menjen még egyenesen, aztán forduljon balra, majd jobbra az első utca az. Annyiban tévedtem csak, hogy nem az első, hanem az utolsó utca volt az, de nem hiszem, hogy ne találta volna meg. :)
 

Ismét azzal kezdeném, hogy bocsi, hogy ritkábban írok, de mostanra a hétköznapok teendői állandósultak, így nem lenne túl sok értelme mindennap leírni, hogy elvittem Lisát az óvodába és érte mentem. Más meg nem nagyon történik. Így meg kell várni a hétvégét.

A tegnapi nap nagyon szuper volt. Nem indult túl jól, de aztán annál jobb lett. :)

Szombaton a városban voltunk, végre vettünk kesztyűt Lisának is. Persze ötujjasat, hogy reggel 10 perccel korábban kelljen elkezdenünk készülődni, ha rá is akarom adni. Esetleg ha van valakinek tanácsa, hogyan lehet hatékonyan és gyorsan egy egyéves gyerekre az ötujjas kesztyűt ráadni, ne tartsa magában. Az egyujjassal az a baj, hogy azt nem szívesen hordja (magyarul rögtön leveszi), mert nincsenek meg ugye az ujjai, és az nem jó.
Délutánra bejelentkezett a nagymama látogatóba. Hozott finom túrós tortát, majd haza is vitte magával a maradékot. Ezen azóta sem tudom túltenni magam.

Tegnap reggel aztán ismét nekem szegezték a hova szeretnék ma menni kérdést. Fogalmam sincs - mondtam. Az eddigi ötleteimet mindig lehurrogták (Koblenz, Darmstadt), hogy ott semmi látnivaló nincs. Akkor meg csak nekik kellene tudni, hogy mit érdemes a környéken megnézni. Ezen belül pedig melyek azok a helyek, amiket Lisa is élvezni tud. Mire kitalálták, hogy hova menjünk, és kiveszekedték magukat már dél lett. Ekkor indultunk el Trier irányába. Háromnegyed kettő körül értünk oda, aztán kettőig parkolót kerestünk. Ha Magyarországon lennénk, azt mondanám, hogy tipikus hülye pestiek. Mindig tovább tart parkolót találni, mint odaérni valahova.
Szóval Trier. Ez volt a legszebb város, amit az előző másfél hónapban láttam. Főként a belvárosban sétálgattunk itt, és a dómot néztük meg, ami szerintem nagyságrendekkel szebb volt mint a limburgi dóm, de ebben Zehra nem osztotta a véleményemet. A belvárost bevásárlóutcák sokasága jelentette, amit vasárnap lévén nem tudtunk kiélvezni (tudniillik errefelé vasárnap csak a benzinkutak lehetnek nyitva). A várost mindenesetre felvettem az "el tudnám képzelni, hogy itt lakjak" listára.

Negyed öt körül végeztünk a sétával. Nagynehezen kitalálták, hogy tovább megyünk Luxemburg felé. A városból kiérve hamar a határon találtuk magunkat. Kérdeztem, hogy nem-e baj, hogy nincs nálam útlevél. Azt mondták semmi gond (náluk sincs), amúgy is Opellel vagyunk, nem fognak minket megállítani. Ugyanis csak a drága autókat ellenőrzik, illetve csak a drága autóval járók pénztárcáját. Mert 10 ezer eurónál többet nem vihetsz át Luxemburgba. Azt mondták, hogy a gazdag németek Luxemburgban "mossák tisztára a pénzüket"; - emiatt a szigor.
Luxemburga tulajdonképpen tankolni mentünk, mert sokkal olcsóbb (75 cent a dízel), mint Németország (1,15 €). A határon átérve kilóméter hosszan csak benzinkutak voltak, ahol az egy luxemburgi autóra jutó német autók száma körülbelül 10 volt. Persze minden kút dugig volt. Zehra azt mondta, hogy a kaják is olcsóbbak, pl. a luxemburgi Aldikban egy csomó dolgot lehet 10 cent alatt kapni. Ami meglepett, hogy az első bolt amit láttam egy Match volt, holott eddig a fejemet tettem volna rá, hogy a piros-fehér-zöld logós élelmiszerbolt magyar találmány. Aztán elhaladtunk egy Auchan mellett is.
A benzinkútról kikanyorodva a főváros, Luxembourg felé vettük az irányt, mondván már csak 29 km-re van. Késő délután volt mire odaértünk - ezáltal kissé lehűlt az idő - , így a kocsiból kiszállva a sál és a kesztyű mellé a sapkát is felvettem. "Was ist das?" - kérdezte Thomas. Mondom sapka; hideg van. "Hát te hülye vagy" - valószínűleg ezt szerette volna mondani, de ehelyett csak annyit mondott, hogy ha a barátod megnézi a fényképeket azt fogja hinni, hogy Norvégiában voltunk. Hadd higgye. :D Ez legyen a legnagyobb problémánk!
A németeknek egyébként szerintem sosincs hideg. Csak úgy röpködnek ma is odakint a mínuszok, a szülők szobájában pedig még mindig nyitva van egész nap az ablak. Gyakorlatilag csak az én szobámban megy a fűtés. Tegnap szerencsénk volt az időjárással, napközben néhol egészen szépen sütött a nap, engedve, hogy egy-egy naposabb téren kihúzhassam a cipzárt a télikabátomon. Egyébként a "mi lesz itt januárban" kérdés engem is foglalkoztat.

Luxembourgra visszatérve. A városba bevezető utat bankok szegélyezték hosszú kilómétereken keresztül (ebben nagyon hasonlított Frankfurthoz), majd beljebb az egyetemi épületek következtek rendkívül modern stílusban. A központba érve ismét vadul parkolóhely keresésbe kezdünk. Kijjebb persze nem állhattunk meg, mert akkor legalább 100 métert gyalogolni kellett volna. (Gondolom már előbb világossá vált, hogy a család "autó nélkül nem tudok élni" szemlélete rendkívül ... khm ... unszimpatikus.)
Miután sikerült parkolót találni sétáltunk még kicsit a belvárosban.  Látnivaló nem igazán akadt, a házak sem voltak általában szépek. Egy palota volt csak, ami figyelemre méltó volt, de hogy minek/kinek a palotája azt sajnos nem tudtuk lefordítani. Pedig már előre örültem, hogy használhatom régen elfeledett francia tudásomat, de mikor szükség lett volna rá, hirtelen az "Auf Wiedersehen" sem jutott eszembe franciául. A luxemburgi nyelvet nem igazán használják, pedig igen mókás; gyakorlatilag német szavakat mondnak franciául kiejtve. A Mc Donald's nyitvatartásán kívül nem is láttam más luxemburgi feliratot a városban. Igen, már megint a mekiben ettünk... - a másik választási lehetőség a mexikói volt. Pedig örültem volna valami igazán luxemburginak, hátha több íze lenne, mint a német kajáknak.

Fél hétkor indultunk haza, az út nagy részét Lisával végigröhögtük a kocsiban. Bár másfél óra után már elkezdtem kérdezgetni őt, hogy nem-e szeretne aludni véletlenül. :)

Életemben nem gondoltam volna, hogy egy napon a postás érkezése fogja jelenteni számomra azt az élményt, amit muszáj azonnal leírnom :D
Szóval csengettek. A postás volt az, csomagot hozott. Már azon meglepődtem, hogy egyáltalán átvehetem. Pesten mindig szivattak, hogy albérlő nem vehet át csomagot. De ha jobban belegondolok, ide be vagyok jelentve... Szóval a srác hozott valami IKEÁ-s cuccot Thomasnak, meg néhány szórólapot. Átadta, majd kért egy aláírást. Szemeimmel a papírt próbáltam keresni, ahova odakanyarinthatok egy nevet, de nem találtam. Aztán leesett, hogy azt a kis GPS-szerű izét akarja velem aláíratni, ami a kezében. Valamiféle digitális tábla lehetett, jobb nevet legalábbis még nem sikerült találnom neki. Némileg értetlenül néztem, hogy akkor most mit, meg hogy írjak alá, de aztán megoldottam. :) Jah, kérem - a modern kor vívmányai odahaza ritkábban jönnek szembe az emberrel. :D
Erről jut eszembe, láttam a Media Marktban digitális képkeretet. Hogy az mekkora ötlet! :)

Ami még a héten történt: Zehra két hétig túlórázik, mert a főnőke szabdságon van, így kicsit több időm van Lisával, mint általában. Viszont hétfőtől már ténylegesen fél egyig marad az oviban. Érdekes volt, hogy amikor elhoztam (kb. 12:20-kor), már rajta kívül csak egy gyerek volt ott a csoportjából. Már csak tizen vannak egyébként, mert két gyerek "kiöregedett" a csoportból, viszont érkezett egy új kislány.
Hétfőn délután a játszótéren voltunk, tegnap pedig sétálni (gykorlatilag egy órán keresztül követtünk egy macskát). Ma még én sem tudom pontosan mi lesz, majd kitalálunk valamit. A játszótérre igazából én már nem szívesen megyek, mert pont megfagyok, mire a Lisa kirohangálja magát. :) Mára megérkezett az igazi fagy. Ezt a gyakorlatban abból érzékeltem, hogy nem bírtam felnyitni a kukát, mert ráfagyott a teteje. Szerencsére ma úgy néz ki, hogy nem fog esni, mert nagyon szépen süt a nap.

Ma délelőtt csak 10 órára sikerült legyőznöm a lustaságomat és felkelni, mivel tegnap elég későn kerültem ágyba (azaz ma). Délután kettőkor aztán úgy gondoltam, hogy éppen itt az ideje, hogy reggelizzek (ebédeljek). Találtam a hűtőben háromnapos spagettit, megkérdeztem, hogy van-e még szósz hozzá. Nem volt. No sebaj, eszem kenyeret! - de az sem volt. Végül sütöttem két zsemlét. Mondtam én mindig, hogy a vajas zsemle a legjobb vasárnapi ebéd. :D Mostanra valószínűleg az anyuka is belátta, hogy talán nem ártana valami kaját szerezni, mert egy szelet süteménnyel állított be az imént a szobámba.

Tegnap délután Wertheim Village-ben voltunk. Csak Lisa kapott valamit, mert őrületesen drágák voltak a boltok. Minimálisan ugyan jobban nézett ki, mint a Premier Outlet, de utóbbi nagyságrendekkel jobb. Este nyolckor zártak az üzletek, utána vacsorázni mentünk egy étterembe. Gyerekadag rántotthúst kértem krokettel, így még egy desszert is belefért utána. Éppen megjegyeztem, hogy tök jó, most nem fog megfájdulni a hasam a sok kajától, mire kihozták a desszertet. Vaníliafagyit kértem tejszínhabbal és forró málnaöntettel. A méreteiről csak annyit, hogy nem bírtam megenni (és aki engem ismer, az tudja, hogyha édességről van szó ez mennyit jelent). Zehra valami almás dolgot kért, hát ő sem bírt megmozdulni utána. :)

Pénteken valami öltönyös buli volt Dietkirchenben a sportegyesületnél. Zehrának segíteni kellett, Thomas pedig szerette volna, ha Lisa is vele megy, így nekem is menni kellett, hogy lefoglaljam Lisát. Igazából csak az volt kellemetlen, hogy amíg bent beszédeket mondtak, kint kellett maradni Lisával. Annyira fáztam a végére, hogy alig éreztem a lábam. Illetve nem vártuk meg a végét, hanem Zehra hét órakor otthagyta őket, mert még vásárolnunk is kellett a hétvégére.

Kihasználom, hogy immár a szobámban is működik a net, és írok. Először is Dénesnek üzenem: találtam ma egy egycentest. :D

Hétfőn az oviban a következő kiírás fogadott (nem tükörfordítás): október 16-án lámpásokat készítünk. Aki szeretne bekapcsolódni, írja fel a nevét, és hozzon magával ollót, ragasztót, papírt, stb. Ezen kissé megrökönyödtem. Zehra említette múlt héten, hogy a körülbelül 2 €/órás díjban csak a gyerekgondozás van benne, de ezt azért nem gondoltam. Mára kicserélték a feliratot arra, hogy mindenki hozzon magával 2€-t.
Kedden egy kosárkát kellett vinni, megpakolva különböző gyümölcsökkel és zöldségekkel. "Aratóünnep" volt ugyanis az oviban, misével. Elvileg volt egy pap, aki szépen sorban megáldotta a kis kosárkákat. Lisának szereintem nem tetszett a műsor, mert ez volt az egyetlen nap, amit végigsírt. :)

Az anyukájától kapott ma egy új rakosgatós játékot, egy puzzle-t és egy tolltartót. Ennek kapcsán szóba került, hogy mindketten szeretünk kirakózni a Zehrával. Előkeresett nekem a padlásról egy 1000 db-os puzzle-t, hogy ne unatkozzak. Nevezetesen ezt. Azt hiszem karácsonyig minimum megvan az elfoglaltságom. :)

Délelőtt feltöltöttem picasára a maradék képeimet Rüdesheimról, ill. Wiesbadenről. Előbbiek azért kritikán aluliak, mert elfelejtettem átállítani a fényképezőgépet.

Eme első bekezdést Zitának ajánlom különös figyelmébe; más nem hiszem, hogy értené a poént.
Tegnap vacsi közben elkezdem azon agyalni, hogy is kellene magyarul elmagyarázni, hogy mit eszünk tulajdonképpen. Gyakorlatilag krumpli volt sült tojással. De milyen krumpli? - ekkor beugrott: dinsztelt krumpli! Erre a gondolatomra persze hangosan felröhögtem az asztalnál. Alig nézhettek hülyének...

Amúgy semmi extra nincs mostanában. Tegnap a többiek Bad Cambergben voltak, rendeltek valami kütyüt, azt kellett elhozni. Mivel ezért nem volt túl sok kedvem kocsikázni, inkább a városban mászkáltam. De esőben ez sem volt túl nagy élmény. Amúgy mióta esik, tök jó idő van. Különösebben pulcsira sincs szükség.

Lisa ma már nem bírta megvárni a fél nyolcat a felkeléssel. Mi több, nyolckor már az ajtóban toporzékolt, fogta a táskáját, hogy menjünk az óvodába. Nem volt mit tenni, elindultunk tíz perccel korábban, de így babakocsi helyett gyalog, hogy időben érkezzünk. Délben sem aludt túl sokat, mert beszorult a lába az ágy rácsai közé. A szülők már veszekedenek rajta egy ideje, hogy levegyék a rácsot vagy sem, de ezidáig az apuka áll fölényben, miszerint a rácsnak maradnia kell.

Ma megbeszéltük, hogy december 23-án megyek haza, és január 2-án jövök vissza.
 

Előző héten a lustaság, hétvégén pedig az idő hiánya akadályozott meg abban, hogy írjak valamit. De most újult erővel folytatom. :)

Hétfőt csütörtökig nem is történt tulajdonképpen semmi érdekes. Reggel óvoda, aztán evés, alvás, játszótér volt a sorrend. Ki kellett használni a viszonylag szép időt, mert tegnap beköszöntött a soha véget nem érő esős évszak.

Péntekre szabadnapot kaptam. Délelőtt a városban bóklásztam (igazából a Takko-t akartam megtalálni, de nem jutottam el odáig), délután pedig az IKEÁ-ban voltunk, ahol végre igazán teleettem magam. :) Kár, hogy nem megyünk gyakrabban…
A bútorboltban három szekrényt vettünk. Az egyik olyan nehéz volt, hogy szinte meg sem bírtuk ketten emelni Zehrával, ezáltal kicsit nehézkes volt berakni a kocsiba. Persze a parkolóban járókelők közül senki nem kérdezte meg, hogy segíthet-e, így körülbelül fél órába telt, mire beszenvedtük őket a csomagtartóba. Aztán felhívta a férjét, és elmondta neki, hogyha én nem vagyok ott – végülis nem lett volna kötelező velük mennem –, akkor valószínűleg az IKEA parkolóban maradtak volna a szekrények. Mindamellett szerintem eléggé mókás (krhm), hogy valaki elküldi az ötven kilós feleségét, meg az egyéves gyerekét a 40 km-re lévő IKEÁ-ba, hogy légyszi hozzatok három szekrényt.

Mikor hazaértünk, rögtön össze is szerelték az egyik szekrényt, majd miután Lisa lefeküdt, nekiálltak kalapálni a másikat is (nc – ők tudják). Negyed tízkor indultunk bevásárolni. A késői időpont ellenére a Kaufland tele volt (törökökkel). Vettünk 140 tojást, és hasonló mennyiségű cukrot, lisztet és margarint, mert Zehráék egy vasárnapi rendezvényen gofrit sütöttek a népnek.

Az IKEÁ-ra visszatérve. Nekem a legjobban az tetszett, hogy az emeleten lévő kiállítótérből nem csak lépcső és lift vitt le a földszinti raktárig, hanem a lépcső mellett párhuzamosan volt egy csúszda is a gyerekeknek. :)

Csütörtök este egy pályázati adatlapot töltöttünk ki a XI. kerületnek, ahol valami okos a fejébe vette, hogy pályáznak a „Kerékpárosbarát település 2009.” címre. A pályázatban főként a kerékpáros infrastruktúrával kapcsolatos kérdések voltak, amiket terjedelmük (7 oldal) ellenére viszonylag gyorsan kitöltöttünk: nem, nincs ilyen, semmit, nulla, nem történt.

Szombaton Frankfurtba mentünk, hogy Dénest elhozzuk. Persze nem indultunk el időben, de még így is odaértünk volna, ha az a vonat nem negyed órával korábban fut be a pályaudvarra. Zehra mondjuk azt mondta, hogy ilyet még nem látott Németországban.
Szombat délután a környéken sétáltunk egy kicsit, vasárnap pedig a városban. És tegnap is jóllaktam az étteremben ahol ettünk. :)  

Mára pedig a dolgok mintha kifordultak volna önmagukból. Minden másként történik, mint eddig. Először is; ma nem Lisa keltett engem, hanem én őt. Ez egy új feladat volt számomra. Aztán nem sírt az óvodában – ahol mától végre délig marad. Elintézte annyival, hogy ”Lisa muss spielen”.  Kíváncsian várom a folytatást.

Kaptam valami pendrive-szerű izét, hogy legyen net a szobámban. Ezzel annyit sikerült elérni, hogy mostmár a nappaliban sincs netem, így ezt a bejegyzést is csak szövegszerkesztőben írom, aztán ha apuka hazaér – aki szintén nem érti, hogy miért nem működik az internet –, és bepötyögi nekem a jelszót, akkor majd feltöltöm. Szóval ha ezt olvassátok, akkor sikerült ezt abszolválni. És nyilvánvalóan egészen addig működni fog, míg újra ki nem kapcsolom a gépet. Így most net híján megyek is egy kicsit németezni; a porszívózáson meg a reggelin már túl vagyok.

Sajnos elmúlt a kezdeti lekesedésem, így egyre nehezebben szánom rá magam, hogy írjak valamit. De azért megpróbálkozom. :)

Szombaton vásárolni voltam Limburgban. Először közösen elmentünk az Aldiba, aztán még bóklásztam magamban egy darabig. Voltam a helyi biciklisboltban. Szomorúan vettem tudomásul, hogy általában drágább, mint nálunk. Persze nagyobb a választék. A cipőcském montis változata itt 100 €-ba került. Ezzel szemben nyilvánvalóan nem csak egyetlen helyen lehet kapni az országban...

Vasárnap elutaztunk a nagymamához. Ha jól emlékszem Obertshausenbe lakik. Sűrűn kérdezgette, hogy biztos nem-e kellene főznie valamit, ha már ebédidőben vagyunk, de nem engedték neki... Ehelyett hazafelé bementünk az első McD-ba. Elég sűrűn járunk oda. Végülis tök egészséges az egy éves gyereket Mc Donalds-os kajával etetni...

Ebéd után "sétálni" mentünk. Ez annyit tett, hogy felmentünk ide kocsival, majd tényleg sétáltunk vagy 100 métert. Ezután Lisa kipróbálta az új játszóteret a hegytetőn, ami egyébként tényleg szuperül nézett ki. Mikor haza kellett menni természetesen elkezdett ordítani, hogy szívesebben maradna a játszótéren, de szerencsére a kocsiban elaludt, és csak otthon ébredt fel (ahol persze tovább folytatta a sírást). 

 Ez a nap (hét?) korántsem olyan unalmas, mint amilyennek ígérkezett. De nem akarok a dolgok elébe szaladni. Csak szépen sorjában. Kedden még oviban voltunk. Háromnegyed 9 körül kellett onnan eljönnöm. Lisa sírással fejezte ki nemtetszését, így az óvónő azt mondta, hogy jöjjek vissza inkább 11-re 11:30 helyett.
11-re visszamentem az óvodába. "Gott sei Dank!" - ez volt az óvónő első szava, amikor meglátott. Lisa egész nap sírt, örültek, hogy elviszem...

Délután bevásárolni voltunk: Aldi, Tegut, DM. Miközben Lisa a bevásárlókocsiban ült, mutattam Zehrának a karján lévő szúnyogcsípésre hasonlító pöttyöket. Nagyjából azon a véleményen volt, hogy pár csípéssel nem kell foglalkozni. Estére megváltozott a véleménye, mert addigra Lisa mindenhol tele volt pöttyökkel. Mondta, hogy holnap (szerdán) ne menjünk oviba, mert elviszi őt az orvoshoz.
Sajnos Lisa nem gondolta úgy, hogy óvodamentes nap lévén sokáig alszik, így hét előtt keltünk. 10-kor megjött Zehra, és mondta, hogy már nem megy vissza dolgozni, mert ki tudja, mikor fognak végezni az orvosnál. Konstatáltam, hogy akkor ma nekem semmi teendőm nincs, és nekiindultam a világnak. Nem jutottam tovább elsőre a sarki buszmegállónál, ahol majdnem egy órát kellett volna a buszra várni. Visszasétáltam a házig, ledobtam a pulóvert, meg átöltöztem kevésbé meleg ruhákba. Szép idő volt, nem akartam felesleges holmikat cipelni. Aztán bementem a boltba, vettem ásványvizet és gumicukrot, és másodszorra is elindultam a buszmegálló felé. Ha gyakrabban (vagy egyáltalán) vennék néha BKV jegyet, kevésbé viselte volna meg a lelkem a 1,5 eurós buszjegyet. 11:15-kor értem ki a pályaudvarra, 11:18-kor indult vonat Wiesbadenbe. Három perc alatt sajnos nem sikerült rájönnöm, hogyan tudok az automatából jegyet venni. Öt alatt sem... A vonat pedig elindult nélkülem. A következő egy órával később indult, de arról át kellett szállni. Mindenesetre nem akartam egy órát a pályaudvaron ücsörögni, sétáltam egy kicsit a városban, majd dél körül visszamentem az állomásra. Megkerestem a pénztárat és jegyet kértem Wiesbadenbe. A pénztárnál persze nem lehetett jegyet venni, a bácsi visszaküldött az automatához. Ott feltűnt, hogy hiába is próbálkozom, ott csak bankkártyával lehet fizetni. Már azt hittem, hogy a kör bezárult, mikor egy kicsit távolabb megpillantottam egy másik automatát, ami papírpénzt is elfogadott. Vettem egy jegyet, majd elkezdtem kérdezősködni, hogy hol tudom érvényesíteni. Végül egy kalauz kinézetű emberke mondta, hogy ha most vettem, akkor mostantól érvényes. :)

Felszálltam a vonatra. Lélegzetelállítóan jól nézett ki ahhoz képest, hogy csak egy helyi személyvonat volt. Az emeleten ültem le, ahol az asztalka alatt ott figyelt a konnektor még a másodosztályon is...

Mivel eddig csak a plázát ismertem Wiesbadenben, ott kezdtem a nézelődést. Ez közvetlen a pályaudvar mellett van. Majd az állomásra visszatérve készítettem egy fotót a falon lévő térképről, ami alapján elindultam a belváros felé. Belülről csak egy evangélikus templomot néztem meg (ami közel sem volt olyan pompás, mint a külseje), többnyire sétálgattam a régi utcákon, néha betérve egy-egy üzletbe nézelődni. Hamar találtam egy idegenforgalmi irodát, ahol felmarkoltam egy papír alapú térképet is, így a nap hátralevő részében nem kellett a fényképezőgép LCD-jén az utcákat bogarászni.

Csináltam pár képet a bringás infráról is. Azt hiszem, az pont olyan, mint amilyennek Budapesten is lennie kellene...

Hazafelé busszal jöttem (45 perc, vonattal 65 volt). Így egyrészt nem kellett visszasétálni a pályaudvarra, másrészt megállt Linterben is, nem messze tőlünk. A buszmegben lévő automatából persze megint nem tudtam jegyet venni, egész egyszerűen azért, mert nem volt rajta Linter.  A biztonság kedvéért megkérdeztem egy másik buszra váró lányt, hogy tudok-e a buszon is jegyet venni. Igen. - mondta, ő is Limburga megy.

Vasárnap délután Petra nagymamához mentünk négyesben. Gyalog a következő faluba (Mensfelden). Egy darabig keresztül a mezőn, majd megmásztunk egy dombot, végül kicsit lejtmenetben. Mire megérkeztünk a nagyihoz már mindenki ott volt. Összesen 13 ember és négy kutya. Hála az égnek visszafelé már kocsival jöttünk, bár az apuka szívesebben gyalogolt volna. Én nem. Lisa sem. És Zehra sem :) Végül Thomas is beadta a derekát, és beült a kocsiba a hazagyaloglás helyett.
Ezután átsétáltunk a sarkon lévő pizzériához. Addigra megérkezett az előbbi 13 fő kiegészülve a másik (magyar) nagymamával és családjával. Az étterembe már csak egy kutya jött velünk. Eltartott egy kis ideig, mire mindnyájan le tudtunk ülni, de végülis sikerült. Zehra mondta, hogy nagy a rokonság, és most nem is vagyunk sokan, - az előző szülinapi bulin 60-an voltak. Igen, azt elfelejtettem mondani, hogy tulajdonképpen Kati nagymamának a születésnapját ünnepeltük.
Vacsira bolognai gnocchit ettem, és jól laktam :) Szerencsére a mai vacsi is a fazékban van már. A nevére nem emlékszem, de lényegében paprikáskrumpli valami kutyaszalámival. 

Ma délelőtt fél 12-re mentem Lisáért az óvódába. Az ebéd utáni alvás után pedig a játszótéren voltunk, ami engem jobban lefárasztott, mint Lisát. Így már késő délután nem volt kedvem a városba menni.

Gondolkozom kell, mi minden történt kedd óta, mióta nem írtam - megkérdeztem Zehrát, ő jobban emlékezett. :)
Szerdán vásárolni voltunk. Vettünk nyuszieledelt, zsiráfos pelenkát, gumicsizmát és egy cipőt nekem. Igyekszem felkészülni a hidegebb időkre, mert azt mondták, hogy tavaly télen -30 fok is volt.
Csütörtökön a munkaügyi hivatalban (Agentur für Arbeit) voltunk, majd a városházán. Az ügyintéző hülyébbnél hülyébb indokokkal igyekezett büntetést kiszabni a családra és rám (10 ezer €). Végeredményben úgy sikerült kibújni a büntetés fizetése alól, hogy papíron szeptember 10-től március 10-ig vagyok itt. Gyakorlatban november helyett februárig. Aztán majd kitaláljuk, hogy akkor mit mondunk a hivatalban.

Pénteken végre megengedték az óvódában, hogy Lisa fél 12-ig maradjon. Viszont 10-kor csörgött a telefon, hogy az óvódából üzenik, menjek Lisáért, mert belázásodott. Délutánra kialudta magát, de a biztonság kedvéért azért elmentek az orvoshoz, ha már két hete beteg.
Este a magyar nagymamánál voltunk, akinek holnap lesz a szülinapja, így akkor is találkozunk. Egy pizzériába megyünk vacsorázni velük. Egyébként nagyon szimpatikusak voltak. Lisa nagymamája babaruha-tervező, a férje német, a gyerekük, aki otthon volt 17 éves, beszél németül meg magyarul is. A dédnagymama nem beszél németül. Ő mutatta meg nekem a házat, ami egyébként szerfelett hatalmas. A nagypapa egyébként a német válogatott (foci) menedzsere és buszsofőrje. A házban külön szoba volt szentelve az aláírt mezeknek, labdáknak, miniatűr focistáknak.

Ma délelőtt Rüdesheimben voltunk. Vagyis inkább délután, mert délben indultunk csak el. Odafelé elég durva szerpentinen vezetett az út; már alig vártuk, hogy kiszálljunk végre a kocsiból. Persze várhattunk egy darabig, mert a GPS olyan utakra küldött folyamatosan, ami vagy magánterület vagy erdei kavicsos ösvény volt.
Rüdesheimbe érve elkezdünk kaja után nézelődni. Körülbelül három óra lehetett, mire megebédeltünk. Lisa persze nagyon kifáradt addigra, már ebédidő alatt beszállt a babakocsiba aludni. Negyed órával később, - mikor a fagyi következett - felébredt, és bevágott egyet. :) Ezután hazaindultunk, közös megegyezésre nem a hegyek és a szerpentinek felé. Tehát lényegében elmentünk Rüdesheimbe ebédelni. Előre örültem, hogy végre valami konzervmenteset ehetek. Hát, mit ne mondjak... - bécsi szeletet kértem svájci módra, vagyis svájci szeletet, de ilyen íztelen húst ritkán ettem ezidáig.
Hazafelé a Rajna mentén jöttünk, a túlparton lévő várakat nézegetve. Elhaladtunk Loreley mellett is. Annyi lakókocsi és turista volt arrafelé, hogy komolyan gondolkozom rajta, hogyha egyszer lesz időm megnézem.

Tegnap este megtartottuk az első németórát. Meglehetősen szórakoztató volt. Zehra úgy kezdte, hogy kevés német tud helyesen beszélni, és kevesen ismerik a nyelvtani szabályokat. Ezt megerősítettem én is, mondván tapasztaltam, hogy a melléknévragozást a németek nem igazán tudják. Az apuka megkérdezte, hogy az mi :) Mondom például mit einem schönen Kind. Thomas közölte, hogy ez nem is így van, hanem mit einem schönem Kind. Miután Zehra és én is biztosan voltunk abban, hogy ez úgy van, ahogy én mondtam előtte, a telefonért nyúlt, és felhívta a tanár anyukáját. :) Utána nem jött ki egy darabig a konyhából - gondolom belátta magában a tévedését...

A tegnapi vacsi egészen finom volt. Ma is azt esszük. Rakott tészta volt darált hússal, paradicsommal, borsóval, tejszínnel és sajttal.

A mai délelőtt a szokásos módon telt. Jó hír, hogy Lisa holnap már két és fél órát maradhat az óvódában, így ha eljövök 9-kor csak fél 12-re kell visszamennem. Zehra szeretné, hogyha pénteken már teljes időben maradhatna (8:30 - 12:30).

Találtam Frankfurtba egy vonatot, amiről nem kell átszállni. Már csak azt kellene letesztelni, hogy a helyijáratos busz valóban a vasútállomásra megy-e. Ha máskor nem, hétvégén igyekszem kipróbálni.

Apropó, vasárnap feltöltöttem a képeimet ide.

Szakad az eső, sötét van, az embernek semmihez nincs kedve. A napok kezdenek egyre hasonlóbbá válni. Délelőtt elviszem Lisát óvódába, hazajövök, porszívózom, érte megyek, kaját adok neki, aztán alszunk. Zehra alapesetben négy óra körül van itthon, addig én játszom Lisával, utána ő. Bár most épp büntiben van. Szerintem kifejezetten élvezi :)

A tegnapi vacsi sajnos már nyers állapotában megromlott a hűtőben, úgyhogy rendeltünk kaját. Paradicsomos rigatonit kértem. Kissé erős volt és nem volt rajta sajt, de meg lehetett enni. Ma Lisa kedvenc kajája lesz vacsira. Valami borsós dolog; kíváncsi vagyok rá. Délben csokis zsemlét ettem. Reggel még nem volt szimpatikus, így a hagyományos szendvicset választottam, de délben már csak csokis és barna magos zsemle volt...

3-án jön Dénes :) Addig ki kell találnom, hogyan fogok Frankfurtba jutni.

Annak, aki azért szurkol, hogy kapok-e enni - üzenem, hogy a mai nap sem az evésről szólt. De erről majd később. Kezdem a tegnapi nappal.

Lisa legalább hajnali négytől reggel hétig ordított. Miután a szülők elmentek dolgozni szerencsére abbahagyta. Velem egy angyal :) Nyolc után elmentünk az óvódába, ahol kilencig kellett vele maradnom. Fél 11-re mentem érte. Különösebben nem foglalkozott velem, az óvónők 11-kor zavartak minket haza, mert a gyerek már nem tudott megállni a lábán a fáradtságtól. Itthon megebédeltünk, aztán mindketten aludni tértünk. Délután két óra előtt 10 perccel keltett fel. Én még tudtam volna aludni...
A délután kissé unalmasan telt. Lisa játszótérre szeretett volna menni, én viszont mondtam, hogy várjuk meg anyát, majd elmegyünk közösen valahova. Igen ám, de anyukának munkahelyi programja volt, és hét órakor tért csak haza, akkor is éppen csak annyi időre, míg Lisát lefekteti. Tehát nem jutottunk el a játszótérre.

Ma színházban voltunk. Zehra tánccsoportjából valaki kórházba került, így megkaptam a jegyét. Úgy volt, hogy 10-kor indulunk, de ehhez Lisának is volt egy két szava, úgyhogy fél órát késtünk. Egy kisbusszal mentünk, nyolcan. Fél háromra értünk Oberhausenbe, így már nem volt időnk ebédelni... A jelentős késés oka a dugók voltak. Köln mellett egy 12 km-es, Oberhausen előtt egy 2 km-es, Köln előtt még két közepesen hosszú kocsisor állt.

Emlékszik valaki arra a barna henger alakú épületre Oberhausenben, ahol annak a "csomagolóművésznek" a kiállítását néztük meg anno? Amellet van a színház (és mostmár egy vidámpark és egy óriási bevásárlóközpont is). A színház egy vadonatúj épület. Túlságosan is modern és egyszerű volt. Ami tetszett benne - összehasonlítva a budapesti színházakkal -, hogy mind a büfé, mind a mosdó akkora volt, amekkorának lennie kellett. Egyikben sem kellett sorba állni, és mindenkinek jutott egy fotel, ahol megihatta a maga kis pezsgőjét. Én egy perecet és egy kólát kaptam (na, ezzel nem laktam jól...). Pozitív volt még, hogy nemdohányzó színház volt. Bár nem hiszem, hogy lennének errefelé nem nemdohányzó színházak is...

A külsőségekről még annyit, hogy kár volt azon izgulnom, hogy vajon összeillik-e a nadrágom a cipőmmel és a pulóverrel. Az átlagos németnek esze ágában sincs kiöltözni, ha színházba megy. Mi nyolcan mentünk együtt, abból öten farmerben jöttek. Öltönyben egyetlen pasit sem láttam!

Az előadás szerintem egészen átlagos volt. Ennek némileg ellent mond az, hogy  - meglepetésemre - az előadás végén a közönség felállva tapsolt, virágcsokrokat dobálva a színpadra. Szóval lehet, hogy velem volt a baj; a probléma forrása pedig az lehet, hogy nem értettem mindent a dalokból. Persze ha nagyon koncentráltam tudtam követni az eseményeket, de mindkét felvonásban kikapcsoltam az agyam legalább egy-két szám erejéig pihenni.
Játszott a darabban egy fiatal srác, akinek - szinte kivétel nélkül - minden szavát értettem. Nem volt nehéz, pont ugyanolyan akcentusa van, mint nekem :) Nézegettem youtube-os videókat, ahol a kommentekben szerepel, hogy tök jól tud németül, nem is lehet kivenni, hogy akcentusa van... Azt gondolom, hogy aki felismeri benne a saját akcentusát, annak igazán könnyű :)

Azon túl, hogy nagyon örültem, hogy az egyik főszereplő magyar, leginkább a darab technikai megvalósítása nyűgözött le. A színházban nem volt erkély, emelet és oldalpáholy. Helyette a földszint körül félkörívben lépcsőzetesen helyezkedtek el a felsőbb sorok. A színpad gyakorlatilag körülvette a nézőteret. Volt olyan jelenet, amikor közvetlenül mögöttem (utolsó sorban ültem) húzták fel a függönyt, és kezdődött az ének és a tánc. A fénytechnika is nagyon szuper volt. A jelenetek rendkívül látványosak voltak. Sokszor fogalmam sem volt, hogy élő ember mozog a színpadon, vagy csak egy képet vetít a projektor. Vagy a magasból leereszkedő díszlet tényleg az-e, aminek látszik, vagy csak fényjáték az egész. Vagy ennyi fajta függönyük van?

Az előadás után egyből hazaindultunk. Mivel csak egy nagyon kicsi dugóval találkoztunk, a 200 km-es utat alig több, mint egy óra alatt megtettük. Egy nyolcszemélyes Renault kisbusszal utaztunk. Nem gondoltam volna, hogy tudunk vele 175 km/h-val menni.