Azt hiszem kezdem a közepén: a frankfurti hétvége rendkívül mozgalmas volt.
Szombat reggel Zehra kivitt az állomásra, így még a vonat indulása előtt némi reggelit is volt időm venni. Lisa is velünk jött, mert Thomas nem akart még felkelni. Így Zehra pizsamában, cipő nélkül őt is berakta a kocsiba. Előtte sírt vagy negyed órát; senki nem értette miért. Aztán az autóban mondta, hogy azért sír, mert az Andi Frankfurtba megy. Kis édes. :)

A vonat pontosan - mint mindig - 9:28-kor érkezett Frankfurtba. A biztonság kedvéért még a vonaton megkérdeztem a kalauzt, hogy a jegyemmel tovább metrózhatok-e. (Amúgy bírom ezt a rendszert. Az egészet úgy kell elképzelni, mintha Dunaújvárosban megváltanánk a buszjegyet Fehérvárra, amivel ott felszállhatnánk még egy helyi járatos buszra, ha éppen nem a buszpályaudvaron van dolgunk, hanem a város másik felén. Az egyetlen hibája, hogy nincs három napos jegy...)
A metróban még kavarogtam egy kicsit, mert csak az volt a fejemben, hogy a 4-essel kell továbbmenni. Csak hát van S4 meg U4 is, és én az S-Bahn-hoz mentem le. Ott lett gyanús a dolog, hogy nem stimmelt a végállomás. Mikor erre rájöttem, átmentem a U-Bahnhoz (mozgólépcsőn vissza a pályaudvarra, majd a másik mozgólépcsőn kicsit arrébb újra le). Bornheim Mitté-nél kellett leszállnom, ahol rögtön megtaláltam a Bergerstraßét, csak a házszámokkal volt némi gond. 10 előtt néhány perccel azonban már Laurance-nál voltam. Lementünk gyorsan a piacra, meg a DM-be, aztán besétáltunk a belvárosba. 11-től kettőig volt elég időnk nézelődni. Kettőkor egy Facebook találkozón vettünk részt. Ez egy 3 és fél órás angol idegenvezetésből állt, ami alapvetően érdekes volt, bár nem sokat értettem belőle (közel semmit). Az volt a baj, hogy ilyen "hochangolok" voltak főleg a csoportban. Mert még a turista angolt csak-csak megértem, de ez esélytelen vot. Laurence néha fordított, ha végképp elvesztem. :)
Itt volt egy vicces szitu. Az egyik srácnak véletlenül elkaptam a "Where are you from?"-ra adott válaszát. Olasz volt, így rögtön odamentem hozzá, hogy tök örülök, legalább mostantól én is tudok valakivel beszélgetni (csak később esett le neki, hogy ezt azért mondom, mert nem tudok angolul...). A vicces az volt, hogy mikor mondtam, hogy magyar vagyok, szólt, hogy ő meg tud magyarul. Mondta, hogy a Külkerre járt. De tényleg tök jól beszélt; egész mondatokat nyelvtani hiba nélkül. Én meg egy értelmes mondatot nem tudtam kinyögni így, hogy szeptember óta gyakorlatilag csak németül beszélek. Ez egyébként mikor kijöttem pont fordítva volt. Az első két napban minden olaszul jutott eszembe, de semmiféleképpen sem németül.

A városnézés után hazaszaladtunk átöltözni, mert Laurence-nak volt két jegye az Operába. Az öltözködéssel némileg gondban voltam, de mikor megláttam, hogy ő miben jön, maradtam inkább a sima C&A-s bordó felsőmben, és be kell vallani, hogy a mellettem ülő sráchoz képest (farmer, tornacipő, feszülős póló) még így is túlöltöztem. Egyébként egész jó helyünk volt (második emelet közepén a második sorban). És nem mellesleg a Titus kegyelmét néztük meg, ami nekem némileg túl modern volt. A sztori az ókori Rómában játszódik. Sextus lakásán hűtőszekrény, tévé és ventilátor volt. A díszlet egyébként a Bartók Kamarateremben is komolyabb. Jelmezek nem voltak (csak egy kétperces jelenetben tűnt fel egy-két beöltözött), mindenki sima öltönyben játszott,  hozzá fehér ingben vagy fekete pólóban. Ami még meglepő volt, hogy két férfi szerepet is nő játszott. Az operaház honlapján fent van a szereposztás, meg pár kép, amik tökéletesen reprezentálják azt, amit leírtam.

Az opera után még elmentünk egy CS találkozóra, ami Laurence lakásától alig öt percre volt. Ott is volt egy ausztrál srác, aki nyökögött pár szót magyarul. Megkérdezte, hogy vagyok, én meg mondtam, hogy "köszönöm jól", mire a többiek csak kamilláztak, hogy mi van. :D
Itt a legvicceseb az volt, hogy egy Frankfurtban élő litván pár (viszonylag idős néni és bácsi) meghívtak engem Budapestre szilveszterezni! :)

A kocsmából (nem találok rá jobb szót magyarul - szerintem az a hely volt, amit Stefano osteriának hív) éjfél után mentünk haza. Kaptam ágyneműt, törcsit, Lorance pedig csak annyit kért, hogy ne kelljek föl 10 előtt, vagy ha mégis, netezzek vagy olvassak.
Persze hajnalok hajnalán felébredtem. :) Először "elolvastam" egy francia újságot, majd nekivetettem magam egy Spiegel cikknek a német oktatási reformról, aminek a negyedik oldalán bealudtam, és csak 10-kor ébredtem föl. :)

Laurence egyébként francia, fordítóként dolgozik Offenbachban. Germanisztikát tanult, aztán jogi szaknyelvre szakosodott a fordító iskolában, és most atomerőműveknek fordít (francia, német, angol és lengyel között). Ezenkívül még olvas bulgárul is, meg tud spanyolul. Volt egy vicces sztorija Magyarországgal kapcsolatban. Mesélte, hogy a fenti nyelvek tudásának birtokában Európában bárhol meg tudja értetni magát. Aztán egyszer elutazott Magyarországra (szerintem a folytatást nem nehéz kitalálni, de azért leírom). Szóval naivan azt gondolta, hogy mivel Magyarország Ausztria mellett van, ezért alap, hogy mindenki beszél németül. Valószínűleg nagyon hamar meggyőződött ennek az ellenkezőjéről. :D Mondta, hogy BKV jegyet akart venni, de fél óra alatt sem sikerült megértetnie magát a pénztárosnővel, hiába mutogatta mellé az előző napi jegyét, hogy ilyet kér. (Lelki szemeim előtt tisztán látom a tipikus bkv-st, akinek az idegen nyelven való kommunikáció annyi tesz, hogy magyarul ordítunk szegény megszeppent külföldivel.) Szóval mondta Laurance, hogy ő soha életében nem érezte magát olyan elveszettnek, mint Magyarországon, így hazatérve vett is egy magyar tankönyvet, de nem nézett azóta bele. Bár mondta, hogy mielőtt legközelebb Magyarországra jön, megtanul kicsit magyarul, mert azt az elveszettség érzést nem óhajtja többet átélni. :)

Vasárnap 11-kor kezdődött a meghirdetett program: villásreggeli valahol a belvárosban. Nem értünk oda időben, de még bőven volt szabad asztal (nem úgy, mint fél órával később...). Kiírták, hogy addig senki ne egyen, amíg nem fizetett, de mivel ezt egy óra alatt sem sikerült abszolválni, elmentünk kajáért. Olyan jót ettem, mint nem is tudom, mikor utoljára. :) Zsemle, vaj, lekvár, szalámi, sajt, tészta fura szósszal, rántotta, csokimuosse, palacsinta, gofri, panna cotta, tiramisu, gyümölcssaláta, sajttorta, apfelmuß és még valami beazonosíthatatlan desszert volt a tányéromon (na jó, nem fért rá egy tányérra).  Ja, és banánlét ittam. :) A főtt és sült kajákat kihagytam - volt ezer féle hús, krumpli, rizs, de ezeket reggeli gyanánt kicsit soknak éreztem. Persze kaja után senki nem tudott mozdulni se. A következő étkezést ma egykor bonyolítottam le (közel 24 óra múltán), szóval tényleg tele voltam. A pincérnőnek szinte úgy kellett kikönyörgni, hogy fizethessünk, szóval azért volt némi káosz.

A találkozón nem csak a kaja volt jó, hanem a társaság is. Jó asztalhoz ültünk, szinte mindenki németül beszélt, egy isztambuli csaj volt csak, aki nem tudott. Az asztalnál egy srác volt csak eredeti német (iszonyatosan kihallatszott a kiejtésből). Kértem, hogy mondjon valamit svábul (stuttgarti eredendően, most wiesbadenben dolgozik), de nem volt túl sok ötlete. :) Volt még velünk egy olasz lány, és egy fülöp-szigeteki, akik a wiesbadeni csoportot szervezik. Meg is hívtak péntekre, hogy menjek én is. Úgyhogy nagyon örülök, hogy találtam magamnak végre társaságot; kérdés, hogy péntek este itthon lesz-e Thomas, hogy vigyázzon a Lisára (miért gondolom, hogy nem...).
Sokat dumáltam még egy másik lánnyal (ő is most fejezte be a bsc-t). Ő a honnan származol kérdésre nem tudott válaszolni; Lengyelországban született, a szülei lengyelek, Olaszországban élt (a német részén) és járt suliba, Angliában egyetemre, és most Frankfurtban csinálja a szakmai gyakorlatát. Azért nem olyan rossz, ha az ember 4 nyelvet beszél anyanyelvi szinten. :)

A találkozó után ismét egy városnézésre került sor, ezennel szerencsére németül. Két ember volt talán, akik nem tudtak németül, de nekik fordított valaki, aki éppen a közelben volt. Ennek már nem tudtam megvárni a végét, 4 órakor visszaindultunk Laurence lakására, összerámoltam, és a 17:22-es S-Bahn-nal visszajöttem Limburgba.
Azt már egy korábbi bejegyzésemben megjegyeztem, hogy feltűnt, hogy Linter és Limburg között nincs közvilágítás, de akkor valószínűleg még csak félhomály lehetett. Mert tegnap este totál semmit nem láttam (be kell szereznem egy elemlámpát legközelebbre). Mentem úgy nagyjából egyenesen, hogy egyszer csak hazaérek. Mindamellett új rekordott döntöttem, mert kb. 43 perc alatt itthon voltam.
Lisa tök boldog volt, lefekvésig csak velem játszott. :) Zehra meg is jegyezte, hogy újra helyreállt a rend a lelkében, mert ő is és én is újra itthon vagyunk (Zehra Kölnben volt a régi munkatársaival).

A képeket még nem töltöttem fel, de ha eljutot odáig teszek hozzá képaláírást, és ide nem írom le külön, hogy mit néztünk meg Frankfurtban.