Vasárnap délután Weilburgba utaztunk, a karácsonyi vásárra. Az idő nem volt éppen kedvező, hogy mást ne mondjak; szakadt az eső. Ennek a pozitívuma az volt, hogy lehetett nyugodtan nézelődni, mert nem volt tömeg. A vásár nem volt egyébként túl nagy, a helyi kastály belső udvarán rendezték, középkori stílusban (mindezt persze 5 euróért). Az eladók és előadók mind jelemzben voltak, és csak "korhű" dolgokat árultak. A legjobb a középkori körhinta volt, ahol a bácsi kézzel hajtotta a lovacskákat. :) Másfél óra nézelődés után sikeresen átfagyva indultunk haza. Pedig én még - a többiekkel ellentétben - fel is öltöztem...

Legutóbb elfelejtettem írni a szombat reggel történtekről. Mindenki nagyon boldog volt, hogy Lisa nem kelt fel hajnalok hajnalán, hanem egészen 8-ig aludt... - amikoris csengettek. Pár munkás ember jött megszerelni a padlást (nem igazán vágtam le, hogy mi a baj vele). Erre persze már nem lehetett nem felébredni és felkelni. Lementem még pizsomában a nappaliba, és beszélgettünk, míg nem végeztek. Thomas kérdezte, hogy láttam-e már német munkásokat (nem igazán tudom a Handwerker-t jobban lefordítatni). Mondtam, hogy persze, hát itt vannak most is. Már az is a nyelvemen volt, hogy megjegyzem, hogy a magyarokhoz képest igen kultúráltan néznek ki (tiszta fehér egyenruha), mire Thomas megkérdezte még egyszer, hogy német munkást láttam-e már. Először elég hülyén nézhettem, aztán mondta, hogy ők itt lengyelek. Mert munkásból csak lengyel van és magyar. Az esetleges német munkások Luxemburgban dolgoznak.
Aztán elkezdtek sztorizgatni, hogy a nagyszülőknél az éppen most befejeződött házfelújítás során a parkettát is négy magyar rakta le. És milyen jól jártak, mert nekik "csak" 200 eurót kellett fizetni naponta fejenként, és kész lettek azt hiszem négy nap alatt.
Ezután Thomas elmesélt még egy sztorit: egy amerikai cégnek akartak valami szervereket telepíteni, de nemleges választ kaptak, mert az amerikai úgy gondolta, hogy amennyit ő ajánl a munkáért, annyiért úgysem csinálják meg. Thomas megkérdezte, hogy mégis mennyi az az annyi, hátha mégis meg tudnak egyezni. Az amerikai 2-300 dollárt ajánlott, mire a németek épp rábólintottak volna, hogy üsse kavics. Aztán kiderült, hogy ők napi 2-300 dollárra gondoltak, az amerikai meg havonta fizetett ennyit a mongoloknak, akik aztán megcsinálták a munkát.
Mikor elmentek a munkások Thomas saját maga is nekiállt padlást szerelni, merthogy a lengyelek nem tudnak semmit rendesen megcsinálni. :D

Most újból kaja téma. :) Zehra egyik este töltött paprikát csinált vacsorára. Előre örültem, hogy végre valami finit eszünk. A töltött paprikáról azonban neki más elképzelései voltak, mint nekem. Alapvetően ugyan nem sikerült rosszul, de némi csalódással töltött el amiatt, hogy rákészültem, a jó kis finom töltött paprikára. :)
Ma palacsintát akartam sütni, de azt hiszem valami nem stimmelt a hozzávalókkal (hm... - lehet, hogy a dobozos tej, otthon sosem csináltam abból). A massza olyan ragacsos lett, hogy egyáltalán nem lehetett belőle palacsintát (sem) sütni. De nem a serpenyő aljára ragadt le, hanem a részecskék ragadtak egymáshoz. A harmadik után elvesztettem a türelmem, a maradék tésztát egybe a serpenyőbe öntöttem, megváltam még némileg szilárdabb formát ölt, majd bedobtam a sütőbe, hogy nem baj, lesz belőle császármorzsa. A ragadós izé egy óra sütés után (180-200 fokon) is ragadós izé maradt, úgyhogy ennyiben maradtunk.
Vacsira rántott hús lesz, tegnap sajt és krumpli volt összesütve.

Jah, és kaptunk adventi naptárat Lisával. :) Ehhez van még egy sztorim, de azt majd a következő bejegyzésbe írom le.